A halál színpadán – Sz. Lukács Imre

Vitéz Szilágyi Lajossal Budán, tízemeletes bérház tizedik emeletén beszélgetünk az életéről, a magyar sorsról. A lakás tele életmű maradványokkal, albumok, a színészet relikviái, a vitézi élet dokumentumainak töredékei. Sietősen váltjuk a szót, gondolnunk kell gyorsan fogyóé letünkre, erre az egyetlen, nagy kalandra. Kiterítjük a magunkkal cipelt magyar történelmet.
Néha meg is könnyezzük.
– Neked hol kezdődött a nagy kaland, Lajos bátyám?
– Az én életemnek tulajdonképpen 1943 a kezdete, mert akkor tettem előadóművészi vizsgát a Magyar Királyi Színművészeti Kamaránál, akkor avatott Horthy vitézzé, és akkor kerültem a Szegedi Színház tagjai sorába, mint ösztöndíjas színész.
Várományosként avattak vitézzé, ez annyit jelentett, hogy az édesapám I. világháborús érdeme alapján rám, mint elsőszülött fiára kiterjesztették ezt a címet. Egy évvel később magam is rászolgáltam, mert (Szegedről vonultam be katonai szolgálatra, és) kitűnőre minősített katona lettem.
– Harcoltál a felszabadítók ellen? Akkor szépen megjutalmaztak – mondom nem kis iróniával.
– Tulajdonképpen 1945. január 18-ig harcoltam a szovjet hadsereg ellen, és utána két fogságból sikerült megszöknöm, úgy hogy Budapestről nem tudtak elvinni. Elfogtak kétszer az
oroszok, először január 26-án, de sikerült megszöknöm, azt hiszem, február kilencedikén.
Budapesten különböző centrumokba gyűjtötték össze a csoportokat, akiket foglyul ejtettek, köztük rengeteg olyan ember is volt, aki soha életében nem volt katona.
Először az Alsóerdő-sor utcai biliárd terembe vittek, ahonnan sikerült megszöknöm, majd
ismét elfogtak és a Szondi sörözőbe vittek, ahol több fogolytársammal együtt, éjjel-nappal az oda érkező lőszeres kocsikról hordtuk a lőszert le és fel. Szerencsémre a gimnáziumban az atlétikai versenyeken 100 méteres síkfutásban 11,7 másodpercet futottam, amely abban az időben kitűnő eredménynek számított, hiszen Csányi Gyurka – a későbbi olimpikon – 1941-ben az ifjúsági bajnokságot 11,5-ös eredménnyel nyerte meg. A gyorsaságomnak köszönhető, hogy egyik alkalommal sem tudtak Gödöllőre vagy Ceglédre, a nagyobb gyűjtőtáborokba vinni.
Megúsztam ezt a részét a háborúnak, de február 28-án letartóztatott az ÁVÓ, akkori nevén Politikai Rendészeti Osztály, és az Andrássy út 60-ba vittek. Ott másfél hónapig voltam, rettenetes körülmények között. Vérhast kaptam.
– Akkor éppen kiket kínoztak Péter Gábor legényei?
– Zadravecz püspök úrral együtt voltam, Muráti Lilivel és férjével, Vaszary Gáborral. Muráti Lilit korábban személyesen nem ismertem. Orlai Csepi is ott volt, a híres Csepi zenekarnak a dirigense, aki kitűnő dobos is volt. Borzasztóan megkínozták, de annyira megkínozták, hogy utána évekig kezelésre szorult. Megverték a kezeit.
Úgy neveztük az őrséget, hogy debreceni gyász-magyarok, mert fekete ruhába öltöztetett fiatal parasztgyerekek voltak, akiknek beadták azt, hogy ezek fasiszták, ezek tették tönkre az országot. Szóval, szabvány mese volt már akkor is.
– Vertek benneteket?
– Volt olyan nap, hogy hat-nyolc halottat vittem fel a kiskocsira, egy négy-kerekű, emberek által vontatott kiskocsira. Félig az agyonverés, félig pedig a vérhas aratott közöttünk. Tele voltunk tetűvel. Férfiak, nők vegyesen feküdtünk a Csengeri utca és az Andrássy út által 3 határolt pincében, összezsúfolva, mint a heringek. Nem tudom azóta sem elfelejteni, pedig ennek már 56 éve, annyi kegyetlenséget láttam ott. 1945. április elején bűntény hiányában helyeztek szabadlábra. 1949-ig, úgy gondoltam, hogy azért volt ez a rettenetes kegyetlenség, mert a nyomozók – akiknek többsége zsidó volt – így bosszulták meg az előzőleg családjukat ért fájdalmakat, bántalmakat, ezért ütötték, verték és kínozták a nekik kiszolgáltatott fogva tartottakat. A kínzások következtében sokan meghaltak. Az is megtörtént, hogy valakit kidobtak az ablakon, de azt terjesztették, hogy az illető az „igazságszolgáltatás elől a halálba menekült.